A tánc – ha hinni lehet a történészeknek – minden előadóművészet gyökere, legősibb formája. Ebben a tekintetben proto-performansznak is nevezhetjük. Tekintet nélkül kultúrára, vallásra, nyelvre, egyéb identitást meghatározó szempontokra, a Föld minden pontján létező művészeti forma (míg mondjuk a színház már nem örvend ennek az egyetemességnek – Kínában például csupán a XIX.-XX. század fordulója táján, nyugati hatásra kezdett el kialakulni a színházművészet). Mi több, a tánc az emberen is túlmutat – több olyan állatfajt ismerünk, amelyik táncot jár. S ami közös ember és állat táncában, az az elemi ösztön, ahol a tánc az esztétikai élmény helyett egy nagyon is praktikus funkciót tölt be. A párválasztás bonyolult folyamatának egy kifinomult evolúciós eszköze.
“…Az emelvényen vagy akár egy leplen megjelenő meztelen test eleve elkülönül minden mástól, eltávolíttatik belőle minden, ami benső – s ez az eleve döntő jelentőségű. A mezítelen elkülönül minden mástól, akárcsak a színpadra lépő színész, akinek meg kell feledkeznie saját benső életéről […] a színész saját hangját, lélegzetvételét, mozdulatait kölcsönzi érzések, gondolatok kifejezésére: az aktművészet és a színház egylényegű…”
/François Jullien: A meztelenség lényege/
Az Eroica Universalis egy női és egy férfi táncos révén - mintegy a heterogenit élőlények egyetemes reprezentációja – ehhez az ősi ösztönből eredő, elemi mozgásélményhez nyúl vissza. Kettejük tánca az univerzum kettéhasadásának ellentétében feszülő, abból születő örök körforgás mámora. Az egységre törekvés sosem feloldozható tragédiájának színpadi lírája.
tánc:
Egyed Beáta
Gyula Cserepes
jelmez:
Kis Judit
